Régóta tervezem már, hogy egyébként is írok erről a fura helyről, ahol néha annyira, de annyira idegennek érzem magam, hogy már-már kiszaladnék a világból. Már az első zsúfolt tavaszi napon úgy éreztem, hogy nem tudok azonosulni azzal a populációval, ami egy játszóteret úgy benépesít, hogy a gyerekek között nem látszik a homok a homokozóban, és a karimáján sincs egyetlen egy hely sem az ott gubbasztó "tyúkanyók", akarom mondani, anyukák között. (Szívesen megnéztem volna az utolsó anyukát, aki a gyermekét beszorította az utolsó popsialattnyi helyre, hogy "Gyere Csillagom, homokozz szépen!")
Nem, nem a népsűrűséggel van a gondom (bár az attitűd, hogy megkeressük az utsó helyet is és bepasszírozzuk magunkat, elég idegesítő. Ha valaki nem találkozott még vele, menjen ki egy zsúfolt strandra... botrány.). Hanem azzal a belterjes valamivel, ami általában a többgyermekes anyukák között jellemző, ahogyan egymáshoz szólnak, ahogy nagyhangon szervezik a közös nyaralásaikat, és ahogy figyelemre sem méltatják azokat, akik már ránézésre is sokkal rutintalanabbak náluk. Jaj, nem tudom helyesen szavakba önteni, hogy mi a bajom velük, hiszen nem igénylem az ő figyelmüket. Csak hát azt érzem, hogy annyira "belakják" a pályát, hogy ha jelen vannak, a játszótér már nem a mi játszóterünk Bencével, hanem csak egy hely, ahová betévedtünk látogatóba, és ahova a "jóságos anyák" beengedtek, persze csak ideiglenesen.
Valamelyik nap megpróbáltam magamban megérteni őket. Hiszen valamelyikük két-három gyerekkel jár a játszótérre, nem néhány hónapja, mint én, hanem hosszú évek óta. És nem egy-két ismerőssel fut össze, mint én, hanem a gyerekek bölcsis, ovis, esetleg iskolás társaival és szüleikkel. Teljesen érthető tehát, hogy az évek, a rutin és a rengeteg ismerős megadja nekik azt az érzést, mintha csak egy kerti sütögetés kellős közepén lazulnának épp.
De akkor is...
Ma reggel, amikor két első gyerekes anyukával és a három picivel kuporogtunk a homokozóban, valahogy nem éreztem ezt a bezzeg anyaságból áradó pökhendiséget. Mi hárman még kíváncsiak voltunk a másik gyerekének a nevére, a fejlődésére, örömmel osztottuk meg a tapasztalatainkat, és biztos vagyok benne, hogy mindhárman szeretnénk még látni egymást.
El is érkeztünk a ma reggeli játszóterezéshez, és most e kis "vargabetű" után rá is térnék arra, amiért valójában leültem ide írni.
A helyszín tehát adott: a játszótér "bezzeg anyák" nélkül, két másik kisfiúval és anyukáikkal. Az idő pont kellemes és a homok is kellőképp száraz az előző napi esőzések után. Nyugodtan kijelenthetem hát, hogy a helyszín és a társaság is már-már idillibe hajlott.
De Bence sajnos nem sokáig tud egy helyben ülni, hát néhány kellemes perc után fölállt, és kisétált a homokozóból, ezzel téve pontot az idill végére. Én persze követtem, hisz olyan kis esetlen még, és mindig szembejön egy patka vagy valami, amivel nélkülem még nem tud megbírkózni.
Így bandukoltunk épp a játszótér másik, árnyasabb fele felé, amikor valami furára lettem figyelmes.
Különös "társaság" lépett be a játszótér kapuján, és tagjai örömmel vették birtokukba a rendelkezésre álló játékokat.
"Iskola." - gondoltam. "Nagy gyerekek, láttunk már ilyet." Már fordultam is vissza Bencéhez, hiszen annyira szüksége van a segítségemre, hogy nem állhatok le "csak úgy" morfondírozni. De aztán épp lecsücsült egy nagyon jellegtelen, de számára nyilván nagyon érdekes szösz-mösz elé "elmélkedni", így ismét magukhoz ragadták a figyelmem az új jövevények.
És ekkor leesett...
Az egyik hintában egy 14 éves forma kislány... a gesztusai olyanok, mint egy egyéves gyermeké. Igen, a jellegzetes vonások az arcon... Down szindróma. De a mellette lévő hintában a fiú mintha más lenne. Nem, ő nem Down-kóros, "csak" olyan más. Amikor a nevelőnőjét megölelte, pont úgy puszilta meg, ahogy engem szokott Bence: nyitott szájjal megnyalta az arcát.
Aztán a forgójáték közepén egy göndör hajú, elhízott fiúcska önfeledten játszik, de mosolya rémisztő. Amikor kiszáll, még küzd a szédüléssel, de mihelyst magához tér, máris előzékenyen löki meg az utána érkező, csont és bőr társát, aki nem kevésbé ijesztően örül ennek.
A nevelőnő egy hihetetlen csinos negyvenes nő, végtelenül kedves velük. Jönnek felé még kislányok, kacska lábakkal vagy épp kacska öleléssel. Mindenkihez van egy jó szava, és ami nagyon megkapó, hogy csöppet sem leereszkedő. Meglepően partnerként kezeli a fogyatékkal élő tiniket, akik pontosan úgy örülnek a hintának, mint az én egyéves kisfiam.
Éreztem, hogy fojtogatja a torkomat a sírás.
Egyrészt azért, mert annyira magányosnak tűntek ezek a gyerekek a másságukkal. Valahogy azt képzeltem, hogy biztos valami intézetből jöttek, ahová a szüleik "becsapták" őket, mert így, "másként" már nem kellettek nekik. (Később kiderült, hogy tévedtem, mert van a közelben egy intézmény, amely nem bentlakásos, hanem normális iskolarendszerben foglalkozik szellemi fogyatékkal élő gyerekekkel.)
Aztán megfordult az is a fejemben, hogy most így, tizenévesen már nagyon-nagyon furák szegények az egy-kétéves gyerekekre jellemző gesztusaikkal, de vajon hol jött el az idő az életükben, amikor a szüleik kezdték pedzegetni, hogy valami nagyon nem stimmel.
És aztán ránéztem Bencére, aki már fölocsúdott a szösz-mösz keltette révületből, és továbbtotyogott, és arra gondoltam, mennyire nem evidencia, hogy minden rendben van, csak mi kezeljük annak. Pontosan addig, amíg minden rendben van.
Már majdnem kibuggyantak a könnyeim, ezért felkaptam Bencét, és betettem a kocsiba, aki erre sírással felelt, mert mostanában nem szeret a kocsiban utazni. Erre odatotyogott az egyik kislány, és megpacskolta a buksiját. A nevelőnő ijedten hozzánk lépett, és sietősen magyarázkodni kezdett, hogy ne ijedjek meg, csak a kislánynak van egy kistestvére, és ezért nagyon szereti a kicsiket, és azért jött ide, mert Bence sírt.
Én biztosítottam róla, hogy semmi problémám nincs a kislány gesztusával, sőt.
Majd kisiettem a játszótér kapuján, hogy ne lássa a könnyeim, amiket már nem tudtam visszafojtani.
Szia!
VálaszTörlésA gyerekeim születése előtt 12 évig dolgoztam ilyen iskolában, és szeptembertől megyek is vissza(végervégre!!!). Szerintem az, ha valaki "megbámul" minket nem gond, egyrészt mert mind emberek vagyunk ami eltér a megszokottól, azon több ideig időz el a szemünk, másrészt, meg- furán fog hangzani- de megszoktuk, nem zavar. A baj akkor van, ha valaki megjegyzést tesz, beszól. Sok kollegám immunis, míg a gyerek meg nem hallja, vagy meg nem érti és zavarja. De én ezt nem bírom. Már jobb vagyok, mint az elején, de én ütni tudnék érte, de komolyan.
Ha jobb kedvre derít, ők a maguk kis világában elégedettek, akár boldogok is. Nem kell őket sajnálni, hiszen nyugalomban, békességben, elégedettségben telnek a napjaik, sok esetben annak tudta nélkül, hogy ezek a napok mennyire eltérnek az "átlagostól". De azt hiszem ez a legfontosabb. Csak egy a baj, hogy itt Magyarországon szinte semmi lehetőségük nincs a felnőtteknek. Pontosabban van, de jó sok pénzért. Aki ezt nem engedheti meg magának.....na ott már kétségbe lehet esni:(
Érdekes, hogy a gyerekeimet én tudatosan viszem be sokszor a munkahelyemre, pont azért, hogy lássák, és lefogadják Őket majd a jövőben, de a nagyfiam nem szereti. Nem is szokott velünk jönni már, szerintem fél......ilyen is van nekem meg ezt kell megértenem és elfogadnom.
Melinda