Anyák napja. Számomra ez most kevésbé ünnep. Inkább csak egy helyenként megkopott, kíméletlenül őszinte tükör. Amelybe ma nem jó belenézni. Mert nincs kit felköszönteni.
Nincs kit felhívni, amikor már reggel indulatoktól feszülten ébredek. Amikor mindenkivel összeveszem, akivel csak lehet, és azért könyörgök, hogy ne sodorjon már senkit az utamba a sors...
Amikor Bence már nem ül be a babakocsiba, de mindenképpen a Bécsi úton száguldó autók felé akar menni bizonytalan léptekkel, és kíméletlenül ordít, ha ezt nem hagyva a karomba veszem.
Amikor nem eszi meg a gyümölcsöt, nem eszi meg a pépet, és annyira nehéz vele, hogy már szinte rémisztő, és annyira tanácstalan vagyok, hogy már csak ez rémisztőbb annál, mint amennyire nehéz vele.
Ez egy ilyen tükör. Hogy belenézek, és nem látok magam mögött senkit. Viszont egy tanácstalan, béna, minősíthetetlen anyát látok. Egy leszerepelt anyát, aki magatehetetlenül sodródik afelé, hogy végleg elrontsa a fia nevelését. Hiszen nem tudja, mit kell tenni vele, amikor semmi sem jó neki. Egy csődtömeg anyát, aki összeomlik az első nehézségnél. Amikor az ő kicsi fia már nem az a szelíd, elfogadó cuki muki, aki volt, hanem önálló személyiség, aki kiköpi az ételt és hátat fordít az anyjának. (A csődtömegnek.) És nincs az a szép szó, ami rávenné, hogy egyen még egy kicsit.
Nem látok magam mögött senkit. Sem anyák napján, sem máskor. És hiányoznak ők. Az édesanyám. A nagymamám. És nem akartam anyáknapjázni. Ezért voltam ingerült. Ezért lettem csődtömeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése