Női szeszély

Fotó: sutigyar.hu

Nem, nem a kedvenc sütimről lesz szó ebben a posztban, de azért egy fotó erejéig emlékezzünk meg róla. (Az általam ismert női szeszély egyébként rózsaszín, málnás vagy epres, arra már nem emlékszem, mert olyan régen ettem, és a Jégbüfében lehet kapni a Ferenciek terén.)

Ma reggel

Egy anya olyan, mint a levegő. Csak akkor vesszük észre, hogy mennyire fontos, amikor nincs velünk. 
Ezt a gondolatot Adra barátnőmtől hallottam, aki szintén hallotta valakitől. De nem a forrás a lényeg, hanem a mondanivaló, és hogy árvaként minden szavával egyetértek. Kivéve a kizárólagosságát. Szerintem ugyanúgy érvényes egy apára, testvérre, nagyszülőre, barátra vagy bárkire, aki a szeretteink körébe tartozik.

Végrendelet

A minap kiírta a Facebook egy számomra nagyon kedves kollégám születésnapját. Kedves dolog tőle, bár ezesetben visszanyalt a fagyi. A srác ugyanis pár hónapja elhunyt. Mégis sorra kapta a szülinapi üzeneteket. Erről az jutott eszembe, hogy itt az ideje megírnom a saját virtuális végrendeletem.

Vannak napok

"Vannak napok, hogy az ébredés után nem sokkal elkezdem várni az altatást, és egy pohár bor ebéd helyett nem tűnik olyan borzalmas ötletnek; vannak napok, hogy annyira szeretem a gyereket, hogy senki mást nem marad energiám szeretni, magamat sem; vannak napok, amikor pont úgy nézek ki, mint azok az anyák, akikre korábban ránézve azt gondoltam, hogy én soha nem fogom ennyire elhagyni magam..."

Dora Hurley

Fruzsi lajtorjája - avagy vihar a biliben, no meg a Markó utcában

2009-et írunk. Még fogalmam sincs arról, hogy egyszer majd anyuka leszek biológiai értelemben. "Csak" egy 16 éves kiskamasz mindennapjaiban működöm közre. Ennek során fenntartom az ő, édesanyámtól örökölt garzonlakását is.

Le az érzelmi zombikkal!

Minden nő, legalább egyszer az életében, találkozik vele. A szerencsétlenebbje, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a "szadomazo" típusúak akár többször is.

Első

Több mint három napja nem írok a HepiAnyura. Hogy első főnököm, Havasi Rajmond egyik fősorával éljek: talán nem véletlenül. Mert nem vagyok hepi. Egyáltalán. Persze, a mindennapi boldogságok, a tündéri Bence-villanások megvannak, de emellett lehetek unhepi, nem?
Persze mondhatjátok erre, hogy "Ki a szart érdekel?", és igazatok van. Én meg erre azt mondom, "Kapjátok be!" és jól megsértődöm Rátok, és nem írok semmit.
Én nyertem.


ui.: Azért röhögnék, ha ezzel a bejegyzéssel olvasócsúcsot érnék el.