Gyönyörű tavasz van. Ez talán az egyetlen jó hír mostanában. Meg persze, hogy Bence édibédi, ahogy mindig. Emellett viszont kezd nyíladozni az akarata, egyre erősebb is, járni viszont még nem biztonsággal jár, úgyhogy rendkívül fárasztóak a napjaink. Legalább is az enyéim. A játszótéren egy játékot sem használ "rendeltetésszerűen". A homokozó arra van, hogy kimásszon belőle és vissza, a hinta, hogy megálljon mellette és rátámaszkodjon, mindezt az ő bizonytalan egyensúlyával, a kavicsok arra valók, hogy megegye őket, a csúszda arra, hogy az alját csapkodja, lehetőleg akkor, amikor más épp le akar csúszni. A játszótéri homok pedig alapból arra, hogy minden alkalommal arcra essen benne kéztámasz nélkül, és tele legyen az orra is, a szeme is és a szája is homokkal. Esténként csak ülök, és pihegek. Próbálom rávenni magam az írásra, munkára, de inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ám ezt a nyavajgást amolyan "bevezetőnek" szánom csupán, mert önálló posztot nem érdemel, és nem is ez az oka, amiért klaviatúrát ragadtam. Az ok egy találkozás és egy fájóan kínos kérdés.
De ne szaladjunk előre, kezdjük az elején.
Büszkén jelentem, mostanában naponta háromszor is sétálunk Bencével. Most előadhatnám, hogy milyen hős vagyok, de az igazság az, hogy amíg a babakocsiban van, addig sem kell emelgetni, pakolgatni, koncentrálni, hogy megint hogyan sodorja magát veszélybe. Persze a sétáink során azért mindig meglátogatunk egy(-két) játszóteret is, ahol mégis pakolgatni kell, meg emelgetni, meg koncentrálni, de legalább egy erre kialakított, biztonságosabb területen, és nem mellékesen jó levegőn van.
Így esett, hogy ma vacsi előtt is játszóztunk még egy utsót, majd elindultunk haza. Ám Bence nyiladozó akarata ordításban fogalmazta meg nemtetszését a hazatérés miatt, ezért miután megnyugodott a kocsiban, úgy döntöttem, hogy a játszótér mellett még előveszem a buborékfújó csodakészüléket, és felvidítom egy kicsit. Azért is tűnt ezen trükk játszótéren kívüli bevetése jó ötletnek, mert az utóbbi napok tapasztalata szerint a buborékok nemcsak Bencét vonzzák, de minden más gyereket is, de a "mindenmásgyerek" annyira koncentrál a buborék elkapására, hogy elfelejti, hogy Bence a lába alatt csücsülve vigyorog, és simán eltapossa. Szóval jó ötletnek tűnt. Nem volt az.
Vagyis de. Egyetlen csodás percig. Bence ült, és hangosan rötyögve örült minden egyes buborékcsapatnak.
Ám azzal nem számoltam, hogy a buborékok láthatók a játszótéren belül is. Így esett, hogy két ötévesforma kislány kiszúrta őket, és már rohantak is a kapun át egészen hozzánk, hogy elkapják a színes csodagömböket. Nem zavart. Édesek voltak. Tényleg egészen olyanok, mint két kis angyal. Pörögtek, forogtak, balettoztak és sikítoztak. És persze elpukkantottak minden buborékot, ami esetleg épp Bence elé röppent volna. Ezért hamar úgy döntöttem, hogy véget vetek az ingyenbuborék-szolgáltatásnak.
A lánykák hirtelen nagyon elszontyolodtak. Én meg elszégyelltem magam, és úgy döntöttem, nem lehetek ilyen buborékirigy. Megszólítottam a kislányokat.
- Na jó, még egy menet buborékot kaptok, de csak akkor, ha olyan szép balettezve kapjátok el őket, mint az előbb.
Ők új erőre kaptak, és talán még szebben pörögtek-forogtak, mint egy perccel azelőtt. Bár ebből a "felvonásból" Bence már semmit nem élvezett, de azt kell mondjam, a lánykák csilingelő nevetése megérte az "adakozást". Aztán tényleg indulnunk kellett.
Mondtam is a kislányoknak:
- Lánykák, most mennünk kell vacsizni. De ha legközelebb találkozunk, majd megint játszunk a buborékokkal, jó?
És ekkor jött az egyáltalán oda nem illő, (bár gyermeki logikával biztosan az) sokkoló kérdés.
- Neked nincs férjed?
Megdöbbentem. Miközben kutakodtam a két utóbbi mondat közti összefüggés után, jobban szemügyre vettem a kislányt. Hullámos szőkésbarna haja tökéletesen keretezte meseszép arcát. Szemei kékek voltak, nagyok, tiszták, és úgy szegezte rám tekintetét, mintha belém látna.
- Miért? Ha nincs férjem, nem kapok vacsit? - kérdeztem vissza. (Gondoltam, csak kiderül az a gyermeki logika.)
- Ha nincs férjed, nem lehet gyereked. - mondta fel a kislány az otthon tanult "leckét".
Néhány hosszú másodperc erejéig megtapasztaltam a köpni-nyelni-nem-tudok érzést. Cikáztak a gondolataim. "Ez a kislány ezt tanulta otthon. Az anyukája szeretné, ha ebben hinne, és ő ezt is teszi. Most kezdjem el magyarázni neki, hogy ez nem így van? Hogy a gyereket nem a férj hozza, hanem a gólya? Vagy a Jóisten? Nyúljak bele a nevelésébe? Magyarázzam el neki, hogy nincs férjem, de van gyerekem, és amikor látom, hogy összezavarodik, részesítsem szexuális felvilágosításban? Aztán mondjam el neki, hogy egyszer majd, ha nagylány lesz, ő is járhat úgy, hogy lesz gyereke, de férje nem, és akkor is kell minden nap vacsizni?"
Egyre kínosabb volt a köztünk beállt csend. Szusszanásnyi időt nyerve ránéztem a másik kislányra, hátha ő súg valamit, de ő is csak állt, angyali arccal és őszinte kíváncsisággal meredt rám.
Ekkor hazudtam.
- Van férjem, és ő a gyerekem. - mutattam Bencére. - Akkor vacsizhatunk?
A kislány beleegyezően bólintott.
Mi pedig elindultunk hazafelé. Bence nem vette észre, hogy az anyukája a kocsi mögött - miközben azon morfondírozott, hogy hogyan magyarázza meg ezeket a dolgokat neki, ha már ötéves lesz - néhány centit összement, és a könnyeit törölgette. Hála Istennek sok felénk a kiskutya, akik a puszta létükkel lázba hozzák és így gondoskodnak róla, hogy az ilyeneket ne vegye észre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése