Tegnap egy naaaaaaaaagy szülinapi családi partit követően hirtelen ketten maradtunk Bencével. Vacsi után még hagytam egy kicsit az etetőszékében, hadd nézze kedvenc gyerekdalait a YouTube-on, én pedig kiszöktem az erkélyre cigizni. (ezisfúj) És ekkor rám szakadt a magány.
Ültem ott, pöfékeltem és köhögtem, köhögtem és pöfékeltem. A köhögés egy Bencétől elkapott betegséggel indult, a cigi pedig jócskán rásegített.
Néztem a Kiscelli kastélyt, a hegyek mögött lemenő napot és ahogy az bukott lejjebb és lejjebb, én úgy merültem egyre jobban bele az önsajnálatba. Először csak "szimplán" egyedül éreztem magam. Hiszen a nagy család, ahol délután voltunk, nem az enyém volt. Bencéé igen, de nem az enyém. Befogadtak, kedvesek voltak, de ha nem lenne Bence, nem látnánk egymást soha. Ezzel önmagában nincs semmi gond, így megy ez, ha az ember a párjával együtt elveszíti annak családját is, csak hát felmenőim hiányában úgy éreztem, hogy az én oldalamon nincs ilyen támogatás, és nagyon hiányzik.
Aztán elgondolkoztam, hogy vajon most már mindig egyedül maradok-e. És akkor beindult a "mozi". Láttam magam, ahogy nevelem Bencét, és foggal-körömmel ragaszkodom azokhoz az örömökhöz, amiket tőle kapok, azért, hogy nehogy besavanyodjak.
Rájöttem, ez lehetetlen, társ nélkül biztosan. És a moziban elkezdtem savanyodni, aztán még szottyadni is, és a végén egy megkeseredett és magányos öregasszonyt láttam, aki besavanyodottságával, szottyosságával és beteges ragaszkodásával azokat is elűzte magától, akik még hozzá tartoztak: a gyerekeit. És magányosan halt meg.
Ekkor indultak el a könnyeim. Mert végtelenül magányosnak éreztem magam. Helyesebben indultak volna, de aztán pofonvágott egy gondolat. "Hülye vagyok én? Itt agyalok és rinyálok, miközben az 1 éves kisfiam odabenn arra vár, hogy megszeretgessem?"
Nagyon elszégyelltem magam. Elnyomtam a cigit, ahogy a hülye gondolatokat is, és bementem Bencéhez, hogy rommá puszilgassam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése