2013. április 3., szerda

Lencsibabaelv - Vedd le a polcról, használd, majd tedd vissza oda, ahová való!

Forrás: bebizsiraf.hu
Volt egyszer egy pasim. Talán két hónapot jártunk. A kapcsolatunk abból állt, hogy amikor rosszullétig berúgott, megjelent nálam, én ápoltam, volt, hogy a fejét a csap alá kellett tartanom, hogy jobban legyen, aztán hozzám bújt az ágyban, elmondta, hogy milyen jó, hogy vagyok neki, az ő "Lencsi babája", édesen dörmögve elaludt, majd másnap reggel elment, és nem láttam a következő heti rosszullétéig. Ennyi. Két hónap kellett, hogy véget vessek ennek. Azóta is jóbarátom, de sosem merném még egyszer igazán közel engedni magamhoz.










Ez a kapcsolat hozta be az életembe a "lencsibaba jelenséget". Vagyis azt, hogy a körülöttem lévő emberek félreértelmezik az empátiám. Leginkább úgy, hogy én vagyok az a nő, akit hülyének lehet nézni. És nem csak a férfiak körében "dívik" ez a szemlélet. Tulajdonképpen korra és nemre való tekintet nélkül bárkire igaz.

Vagy talán ez a kapcsolat világított rá arra, hogy minden kapcsolatomban, legyen szó barátságról vagy szerelemről, tehát olyan dologról, ahol mélyen érintve vagyok érzelmileg, nekem is ki kell tűznöm a zászlókat, amik a másik felé jelzik, hogy "eddig, és ne tovább".

De valahogy ez nekem, még így majdnem 15 év után sem megy zökkenőmentesen. Mert még mindig naiv vagyok. Azt hiszem, hogy minden "normális" ember értékeli, ha a másik empatikus vele, ha megengedő, ha türelmes. Én mindig ebből indulok ki. És ezért újra és újra azt kell tapasztalnom, hogy nemhogy értékelésről nincs szó, de sokkal inkább visszaélésről kell beszélnünk. Arról, hogy ha egyszer is elnézek valamit szó nélkül, akkor ezzel egy olyan magot vetettem el a kapcsolatban, ami pikk-pakk szárbaszökken és terebélyes bokorrá burjánzik, amelynek minden egyes levele egy-egy tőlem megértést elváró szituáció. És ha csak egyért is merek szólni, a másik fél döbbenten kapja föl a fejét, hiszen nem ehhez volt szokva.

Hát most közlöm az Univerzummal, hogy a tököm televan ezzel!
Bármit megértek, ha közben érzem, hogy én is fontos vagyok a történetben. De ha csak arra kellek, hogy Lencsi babaként álljak készen, hogy mikor vesz le a másik a polcról, de egyébként totál mindegy, hogy velem mi van, hiszen én csak Lencsi baba vagyok - és mint tudjuk, egy Lencsi babának nincsenek érzelmei - akkor mostantól köszönöm szépen, de ezekből a kapcsolatokból nem kérek.

És azt is közlöm az Univerzummal, hogy emiatt nem vagyok hajlandó lemondani arról, hogy megértő és empatikus legyek. Mostantól olyan barátokat, ismerősöket és szerelmeket (ez utóbbiból elég egy is) kérek, akik a legeslegelső ilyen megnyilvánulásomnál rádöbbennek, hogy mennyire értékes, amit adok, és ezért még jobban megbecsülnek, mint annak előtte. (Mert szerintem ez így normális.)

Köszönöm.



1 megjegyzés: