Anita igazi profi volt. Forró gyantával érkezett. Kérte, hogy vetkőzzek le, és terüljek el az ágyon, ahogy a kozmetikában szoktuk. Szófogadóan megtettem, amit kért, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam feszült attól a két "aprócska" ténytől, hogy egy kórteremben vagyunk, ahol bármikor beléphet például egy nővér, és ezek a nővérek kifejezetten fenték a fogukat rám, illetve hogy a terhességem végén járva már olyan voltam, mint egy gömbhal. Egy nagy, szőrös gömbhal.
Anita belefogott a renoválásomba, és elképesztő tempóban kente rám a forró gyantát, és húzta le a szőrcsíkokat. Az idegességtől még a fájdalmat sem éreztem, pedig bármilyen régóta is élek a szőrtelenítés e módszerével, nem vagyok képes megszokni. Pikk-pakk lekapta a szőrt a karomról, a lábaimról, a hónaljamról, már csak a fazon volt hátra. Gyengébbek kedvéért: a fazongyanta a szeméremdomb környékét teszi szőrtelenné. És így, szülés előtt abban reménykedtem, hogy ha Anita lekapja onnan a szőrt, talán elkerülhetem a szülés miatti borotválást, amiről azt kell tudni, hogy a gyantával ellentétben, a szőr visszanövésekor igen erős viszketést okoz.
Szóval Anita "nekiesett" ennek a legintimebb, legfájóbb területnek is. Ez azért már tényleg fájt. Főleg, hogy a tépés pillanatában még rá is feszültem, és ekkor már egy négy kiló körüli baba nyomta belülről az összes szervemet, és az én megfeszülésemnél ő is megfeszült. Feküdtem ott a kórházi ágyon, küzdöttem a fájdalommal, közben igyekeztem ezt a feszültséget visszafogni, mert az is beugrott, hogy a végén még beindul a szülés, ha sokat görcsölök a történéseken. Így morfondíroztam magamban, miközben Anita kente föl a következő csíkot a lábam közé...
...majd egyszercsak kinyílt az ajtó...
...és belépett rajta a mellettem lévő ágyon fekvő, szintén Anita, tetoválóművész és hobbiműkörmös lány szomszédnénije, és kidülledt szemekkel scannelte a szitut és próbálta megfejteni, hogy mi is folyhat itt tulajdonképpen.
Én erőltetett lazasággal köszöntöttem őt: "Csókolom! Anita épp nincs itt, vizsgálaton van a másodikon." Mire ő: "Semmi baj! Folytassák csak, láttam már ilyet. Én addig leülök itt és megvárom."
Óbasszus. Ezt halál komolyan mondta. Leült, és nézett, miközben az "én Anitám" tette a dolgát. És hátra volt még az a pozitúra, amit én csak "megalázó póznak" hívok. Ilyenkor az ember négykézlábra emelkedik az ágyon, és kezeivel széthúzza a farpofáit, hogy a kozmetikus a legrejtettebb zugokban is megszabadíthassa őt a nemkívánatos szőrszálaktól. (Hú, de szépen fogalmaztam meg ezt a csöppet sem költői helyzetet.) Ám az én, szüléselőtti gömbhalállapotomban még durvább volt ez a póz. Hisz az ember ilyenkor fönnakad a hasán, amit nem akar agyonnyomni, így az arcán támaszkodik, és úgy próbálja elérni oldalról a farpofáit, tetemes méreteinek köszönhetően nagyjából sikertelenül.
Nos, ezt már igazán nem szerettem volna, hogy végignézze ez a kedves, egy kicsit ugyan bőbeszédű, mégis jóravaló, vidéki asszony. Ő viszont csak ült, ült, várt, és nézett.
Anita pedig nagyszerűen haladt a teendőivel a lábam között. Ezért az a paradox helyzet állt elő, hogy bármennyire is gyűlölöm a fazongyantát és a vele járó fájdalmat, most az egyszer azt kívántam, bár sose lenne vége, hogy sose kelljen megfordulnom fölvenni a "megalázó pózt".
Nem tudom, hogy a néninek volt-e valaha fazongyantája. De mintha tudta volna, hogy mi következik... Mintha kiszúrta volna, hogy milyen kínokat élek át, vagy talán olvasott a gondolataimban, egyszercsak megkegyelmezett. Fölállt, elköszönt, és kiment a kórteremből.
Asszem először eldurmoltam egy miatyánkot, megköszöntem az égieknek, legfőképp az őrangyalaimnak, hogy láthatatlan kezeiket rátették a néni vállára, és kivezették a teremből. Utána pedig majdhogynem boldogan megfordultam, lassan négykézlábra emeltem a mostaninál majd' 18 kilóval súlyosabb bálnatestem, és az arcomon egyensúlyozva felvettem az egy másodperccel még sokkalmegalázóbbnaktűnő megalázó pózt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése