A szatír

Bő két hónappal ezelőtt kora reggel sétáltunk Bencével. Akkoriban még nagyon korán ébredt és kétszer aludt naponta, jobb esetben kétszer két és fél órát. (Ezt csak dicsekvésből írom, semmi köze sincs a tárgyhoz.)


Ahogy a Váradi utcán leléptem a zebrára, egy fura férfire lettem figyelmes. Láthatósági mellényben volt és egy biciklinek támaszkodott. Talán a mellény hívta rá fel a figyelmem…

Kellemes koranyári idő volt. A színek is és az illatok is kényeztettek minket, így kedvenc útvonalamon andalogtam a babakocsit tologatva.
Talán a negyedik vagy az ötödik sarkon tűnt föl, valami furcsa…

Igen. Ez a különös, láthatósági mellényes, biciklit toló alak határozottan minket követett. Nem tudtam mire vélni a dolgot. "Vajon miért? Mit akar? És kitől? Tőlem vagy Bencétől?" Elhatalmasodott rajtam a félelem és életemben először éreztem magamban feléledni az addig csak közhelyszinten hallott "anyatigrist".
Ilyenkor nincsenek logikus gondolatok. Csak pánik van.

Úgy láttam a legbölcsebbnek, ha a játszótér felé veszem az irányt. Ekkor már persze nem andalogtam. Felgyorsítottam lépteim, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a rajtam lassacskán eluralkodott pánikot a hátam, mint egy rádióadó, élő egyenesben közvetíti. Vagyis minél határozottabbnak akarok tűnni, annál inkább látszik, hogy hihetetlenül be vagyok… "De vajon egy ilyen követős embernek ez tetszik? Ez izgatja? Gáz, ha látszik rajtam, hogy félek? Ebből fölényt érez és erőre kap?"

Ilyen gondolatok cikáztak fejemben, míg végre befordultam a "célegyenesbe", a játszótérhez vezető park kikövezett útjára. A parkban, ahogy akkoriban mindig, két-három kutyás emberke üldögélt egy hajléktalannal a székeken, és elmélyülten beszélgetett.

Bár sosem voltam oda érte, hogy a kutyáikat elengedik és hogy a kutyatartás alapvető szabályaira fittyet hányva hagyják, hogy az ebek szabadon trágyázzák a környéket, magasról téve rá, hogy a játszótér felé totyogó csöppségek simán beletenyerelnek a kutyaszarba, ezúttal hálás voltam mindegyikőjüknek (kutyáknak és gazdiknak egyaránt) a jelenlétükért.

Ekkor már nem mertem hátranézni, és szinte szaladtam a játszótér bejáratáig.
Odabenn csupán két-három anyuka volt a gyermekével, egyikük a mellkasára kötött babájával ült a homokozó szélén, ahol nagyobb fiacskája játszott békésen.
Elmondtam hát neki, mert el kellett valakinek mondani.

Ő a vállam fölött nézte a férfit a hülye biciklijével, ahogy megállt a parkban üldögélő hajléktalannal szemben és beszédbe elegyedett vele, miközben folyamatosan szemmel tartott bennünket. A tarkómon éreztem a tekintetét.

Nem tudtam másra gondolni, mint hogy nem sokára haza kell mennünk, mert Bencének aludnia kell, és hogy mostantól kezdve az a kinti, kerítésen kívüli világ egy veszélyekkel teli, sötét hely csupán, ahol nagyon meg kell tervezni, hogy milyen úton megyek haza, mert bármikor utolérhet a "biciklis ember".

Így is tettem. Legalább húzszor átgondoltam, hogy a kísérleti lakótelep melyik két háza között fogok átszaladni, hogy azonnal eltűnjünk a szatír szeme elől. Onnan pedig már nincs más dolgom, mint egy hosszú sprintet lenyomni hazáig, lehetőleg úgy, hogy a babakocsiban ülő fiam ne fejelje le a biztonsági karfát, ha esetleg fennakadunk egy hepe-hupában.

Nem ragozom sokáig. A terv sikerült. Míg kötöttem be Bencét a babakocsiba, fél szemmel láttam, ahogy a férfi búcsúzkodik a parkban beszélgető partnereitől.
Aztán hirtelen "kitörtünk" a játszótérről, vettem egy bal kanyart, majd egy hirtelen jobbost, és már nem mertem hátranézni. Csak futottam és imádkoztam, hogy ne lásson minket, és így azt sem, hogy melyik házba menekültünk be.

Mint már említettem, ez bő két hónapja történt.
Pár hete pedig remegő hangon hívott fel Judit barátnőm, aki a kórházi sztoriból már ismerős lehet Nektek.

Hívott, mert hallotta, hogy engem már követett valaki.
Hát most őt is. Egy biciklis.
Ő is pánikba esett.
Ő is a játszótér felé menekült.
Ám ő nem járt szerencsével.

A téren ugyanis nem volt senki.

Bemenekült. Magukra csukta a kerítés kapuját, remélve, hogy a biciklis ezt a "szent határt" már nem lépi át.
Nem is tette.

Azon kívül elégítette ki magát.

Judit pedig lebénult a félelemtől. Egyet tett csupán: testével takarta kisfia elől a szatírt.

Miután "könnyített magán", a férfi még tett néhány kört a kihalt játszótér körül. Aztán végre elment.

Mi (Judit és én), a két hülye, ezek után azt tárgyaltuk, hogy fogalmunk sincs, mit tehettünk volna. Rögtön jeleztük több "anyukás fórumon" a szatír munkásságát, és így kaptuk válaszként a megoldást, ami ott, abban a kritikus helyzetben egyáltalán nem jutott az eszünkbe.

Azért teszem itt ezt most közre, mert fontos.

Ha bárki fenyegetve érzi magát, vegye elő azt a hülye okostelefonját, ami persze mindig a kezében van és csak krízishelyzetekben lapul táskája mélyén, és próbáljon meg fotót készíteni az őt fenyegető személyről, mert a rendőrség is és a polgárőrség is sokkal könnyebben tudja fotó alapján elkapni. Ezek után az sem árt, ha telefonál, és segítséget hív.

Ilyen egyszerű. Mégis. Amikor megbénít a félelem, biztos nem jut eszedbe. Hát jusson...