(A történet elejét keresd itt.)
Elnézést kérek mindenkitől, aki arra várt, hogy a saját történetemen keresztül megírom egy kicsit az övét is.
Írtam volna még a cigányasszony sajtszagú lábáról és füstszagú szájáról, meg a hozzáállásáról úgy unblock az élethez. Írtam volna még Verocskáról, a szeretetgombócról, Csilláról és az ő úszógumijáról, Anitáról és a vagányságáról, meg a fantasztikus hivatásáról. Ők nektek idegenek, nekem sorstársak.
Írtam volna még egy adag palacsinta groteszk megérkezéséről, melynek során mind az öt kórteremben fekvő kismama - köztük én is - igen közel állt ahhoz, hogy ijedtében megszüljön.
Írtam volna még a kórház személyzetéről, akik legtöbbször azt tekintették küldetésüknek, hogy minimum egy beteget a kórteremből eljuttassanak a sírás széléig. És persze írtam volna azokról is, akik nem ilyenek voltak.
Írtam volna még az éjszakai pisilésekről, amikor egyikünk elindult a vécére, és szépen lassan mindenki sorra betotyogott utána, így egymás kezébe adtuk a kilincset. Egy éjszaka akár ötször is.
Írtam volna még a kórház folyosóján elhangzott beszélgetésről, amikor két beteg a hátam mögött suttogott, de mivel az egyik meglehetősen idős volt és ezért süket is, a másik kénytelen volt ordítani, hogy "Nem kövér, Mamika. Vemhes!".
De én ezt az egészet most meglehetősen unom.
Ezért nem tudom megírni. Bocs. Majd esetleg máskor. Ha egy kicsit jobb passzban leszek. És ha ez még egyáltalán valakit érdekel.
A történet itt folytatódik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése